Előre mondom hosszú lesz és sírós, de azért nyomokban vicces részeket tartalmazhat... csak hogy mindenki tudja, hogy mire vállalkozik az olvasás során.

Riadó 1. Épp a városból tartok haza, megbeszélt időpontom van a bábámmal, jön hozzám CTG-t csinálni. Közben persze írok a fotós barátnőmnek, hogy: " Te Szilvi, én kajakra vajúdom, lehet, hogy jönnöd kell...basszus, akkor ne írogass már, inkább figyelj oda..." 2. gyerek, lehet, hogy gyorsan kijön, ajjjajjjj, inkább rálépek a gázra. Bécsi út, 100km/h, rohanás haza... Ház előtt áll a bábám, lehúzott ablaknál kiordítok, hogy: "lehet, hogy már nem mész sehova..." De azért még a garázsba beállok... Vaklárma, ahogy jött, úgy ment az érzés. Lehetett látni, mutatta a CTG, hogy van valami motoszkálás, de ez még nem az.

Riadó 2. Egyszerű csütörtök délután, 4 óra, kedélyesen beszélgetek a barátnőmmel az otthonunkban, fetrengek a kanapén, minden rendben. Egyszer csak bazi erős összehúzódásokra leszek figyelmes. Olyan erővel dolgozott a pocakom, hogy helyenként le is zsibadt. OK, akkor nézzzük meg, hogy van-e üteme és ritmusa?! Van. Mióta is? Hmmm... már 1 órája... 10 percenként 2 perc hosszú mókusmeló figyelhető meg... Klassz... Az uramat azonnal haza rendeltem. Szenzációra éhesen megérkezett. Na, na, naaaaa lesz valami??? Hat órán keresztül tartott, majd elmúlt... Ahogy jött, úgy ment...

Július 17-én derűs, de hűvös vasárnap reggelre ébredtem hajnal 5-kor, akkor még mit sem sejtettem. Azonban reggel 7-kor már igen... Ez valami más. Más testérzetek, teljesen más minden. Elindult Zétény... Egy órán keresztül "vezettem a könyvelést", hogy meddig tartanak, milyen gyakoriak a hullámok, majd értesítettem a bábáimat és a fotós barátnőmet, hogy akkor lehet, hogy kéne jönni, mert a 2 riadó után most szerintem ez már éles bevetés lesz. Reggel 7-kor ébredt a család apraja nagyja és mind a hálószobában kuckóztunk az ágyban, akkor még hárman. Mosolyt csalt az arcomra a tudat, hogy nem sokára négyen leszünk. Reggel 9 órára mindenki megérkezett. Én még az ágyban feküdtem, feljöttek hozzám. Mit szeretnél? Hangzott el a kérdés a bábám szájából... Mit szeressek? -kérdeztem vissza... Szeretnéd-e, hogy megvizsgáljalak, vagy ne maceráljunk? Hogy is mondjam...felemelő érzés volt, hogy ilyen mértékben dönthetek a történésekről. Nem volt vizsgálat, a vajúdás alatt egyszer sem és utána sem és semmikor sem. A mit szeretnék kérdésre inkább azt feleltem, hogy lezuhanyoznék, rendbe hozom magam, aztán ennék egy kis zsíros kenyeret friss paradicsommal. Közben Zétény helyezkedett és készülödött az utazásra, én is csak én a kcal bevitelről gondoskodtam, hogy erőt gyűjtsek a nagy bulihoz. A hullámok jöttek-mentek. Közben volt erőm nevetgélni, enni, lépcsőt mászni, zuhanyozni, kutyáimmal szórakozni és előkészíteni egy szuper muffin hozzávalóit, amit végül - a jelenlévők legnagyobb örömére - a férjem sütött meg... 
                          

Talán 11 óra lehetett, amikor felmentem az emeletre, egy kis magányra vágytam, zuhanyoztam, elmélkedtem. Teljesen magabiztos voltam, tudtam, hogy mi történik. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, jó emberek vesznek körül és totálisan biztonságban éreztem magam. A vajúdás elején még volt kedvem üzletről beszélgetni, viccelődni - ahhoz még utána is volt gusztusom... Aztán fél 12 körül jöttek az erősebb hullámok. Azt figyeltem, hogy a testem mennyire intelligensen kezeli a folyamatot. Tudtam, éreztem, hogy mikor melyik hormon lép működésbe és a testemre gyakorolt hatása határozottan definiálható volt. Ugye milyen más az, amikor semmilyen külső körülménnyel nem kell foglalkozni, "csak" a fejben és a testben zajló folyamatokkal? Azt éreztem, hogy nincsenek korlátok, határok, szabályok, csak én vagyok és Zizi odabent a pocakomban. Egyszer, egy nem is tudom milyen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy most lefekszem egy picit az oldalamra. A bábák megkérdezték, hogy ez biztos-e... Ahogy leheveredtem, még el sem helyezkedtem, jött egy hullám és felpattantam, mint a labda... 100x olyan erős volt minden testérzet, mint azelőtt...  Érdekes, hogy egyedül éreztem magam a legjobban, hallottuk már azt, hogy az ember, az élete legnagyobb pillanataiban "egyedül" van, egymaga. A férjem jelenléte megnyugtatott, de nem éreztem, hogy annyira nagy szükségem lenne a támogatására, mint ahogy Zotmund fiam születésekor a kórházban. Ott, akkor Ő volt a mentsvár, a védelem, a bástya. Most viszont nem szorultam védelemre, olyan voltam ebben a pár órában, mint egy végtelenül független amazon, egy igazi istennő, aki életet hoz a világra. És tényleg...

Letérdeltem a nappaliban a kanapé végéhez és mondhatni ott csináltam végig a meló oroszlán részét, de nem üvöltöttem... A kisfiúnk jött-ment körülöttem, odahozta nekem a nagy maciját, azt öleltem. A kutyáim rám-rám néztek, leültek mellém és gondoskodóan bökdöstek az orrukkal, érezték, hogy anya most nagy munkában van.. Mondtam is egyiküknek, hogy a szülőszobába nem jöhetett volna velem, na ezért is maradtunk itthon, volt nagy nevetés. Érdekes, hogy az előző szülésemmel ellentétben nem szellemültem át, én ezt úgy értékeltem, hogy nem kellett "elmenekülnöm",  elbújnom sehova, hanem az egész folyamat alatt lehettem önmagam és jelen lehettem. Az biztos, hogy nagyon ott voltam fejben, nagyon észnél voltam és pontosan tudtam, hogy mikor mi történik. Amikor durvultak a hullámok az egyik bábám mellém ült és masszírozta a medence csontomat, pontosan tudta, hogy hol kell nyomni és meddig. Nem tudtam, hogy hol járunk pontosan, de azt éreztem, hogy már nincs messze a vége.

Az időérzékemet elvesztettem, a kisfiúnk közben lefeküdt aludni. Zétény minden körülményt megteremtett, Zotit aludni küldte, a szomszédokat nyaralni, tehát minden "zavaró" tényező megszünt körülöttünk. Amikor már nagyon benne voltam a vajúdás sűrűjében, jött egy érdekes érzés és egy annál is furcsább tapasztalat. Jött a felmentő sereg, parancsot kaptak az endorfinok és szó szerint lezsibbasztották a medence csontomat. Mindez úgy tört rám, olyan hirtelen, hogy először fel sem ismertem. Tiszta fejjel és nyugodt körülmények között minden észlelhető, a test működik, végzi a dolgát a természet áldása szerint. Zseniális. Na ekkor sejtettem, hogy nagyon közelít hozzám a kisebbik fiam. Aztán egyszer csak felálltam, elhagytam a főhadiszállást. Abban sem voltam biztos, hogy meg tudok állni a lábamon, de valami belül azt súgta: állj fel! Ez egy olyan tiszta belső sugallat volt, mint amikor az ember ösztönösen tesz valamit, nincs rá magyarázat, hogy miért teszi, csak belülről jön a parancs, hogy cselekedj. Éreztem, hogy feszül a testem, arra figyeltem, hogy laza állkapocs, laza méhszáj, de elég intenzíven feszített. A magzatburok még állt, ránehezedett a méhszájra, az volt ilyen érzés. Egyszer csak megpattant a burok, miközben a fiam már a szülőcsatornában volt... Az egyik bába elől a lábam között gugol Zétény szívhangját hallgatja, a másik a hátam mögött térdel... Minden rendben, mehetünk tovább... Már nem sok van hátra, gyerünk, nagyon ügyes vagy Zsuzsa, jól csinálod, mindjárt megvagyunk - kaptam a biztatást, amely ott, akkor abban a pillanatban a legszebb zene volt füleimnek. Ringattam, néha ráztam a csípőm, jól esett, tudtam, hogy tényleg mindjárt itt lesz velem Zizi. Egy-két csípő riszálás és egy térd rogyasztás, a természetes kilökődési reflex mutatta az utat és Németh Zétény megérkezett 13:52-kor. Nem sírt, csak nyikorgott, gyönyörű volt, szép a kis pofija és kusza a nagy sötét barna haja. A lányok "elkapták" mögöttem... hátra fordultam és sírtam, de közben nevettem. A bábák mosolyogtak, a Szilvi barátnőm, aki végig fotózta az egész folyamatot a kanapén potyogtatta az öröm könnyeit... Fantasztikus volt, igazi szabadnak születetett baba, igazi szeretetben, áldásban világra jött pici ember. Csodálatos... A férjem épp a lényegről maradt le, mert Zoti felébredt, ahogy Zéti megszületett, micsoda időzítés. A férjem állt a nagyobbik fiúnkkal a kezében és az a kép fogadta, hogy Zétény a bábák kezében landolt én pedig épp sírva nevetek, hogy megcsináltaaaaaaaam...

A kezembe kaptam a kismanómat: "de szép vagy kisfiam, te szent isten." Megszülettél, úgy ahogy azt mindannyian szerettük volna, ahogy azt megálmodtuk
. Otthon, békében, a családoddal körülvéve, szépen, csendben, szeretetben, szerelemben...

Isten hozott kisfiam! 

 Egyszer csak eltűnik a család itthonról... A kutyusok mit sem sejtenek, reggelit sem hoz senki... Nah végre kulcs a zárban, jön valaki haza... kaja, kajaaaaaa, friss víííííz... De ez nem anya... Hami után visszafekszenek aludni. Lusták. Meg amúgy is, nyugi van... Csak ők vannak az üres házban. Este megjön apaaaaaaa, de jóóóóóó, meg még sokan mások, nyüzsgés van, azt imádjuk. Buliznak, iszogatnak, nevetgélnek, valami tejfakasztásról beszélnek... Apa megint eltűnik, nem is alszik itthon... Egy pár napig megy a hotel szolgáltatás, valaki jön, ad enni, egy kis kertben szaladgálás, majd este megint villámlátogatást tesz itthon apa, hoz egy új szagot haza... Egy kis takaró, az illata szokatlan... Majd másnap egy pisis pelus... Milyen szag ez, ki ez??

Nah, végre jönnek haza, falka egyesítés... Milyen csomagot hoznak??? Nyikorog a kis csomag... Hát ez, hát Ő??? Valami ilyesmi gondolatmenet játszódhatott le a két francia bulldogunk fejében, amikor a pár napos kisfiúnkat haza hoztunk. Letettük a kanapéra a mózeskosarat. Odaengedtük őket szagmintát venni. A szuka kutyánk ösztönös nyüszítésbe kezdett, mintha azonnal az "ölébe" akarná venni a kis manónkat. Malacka kutyus előtt le a kalappal, az anyai ösztönök egyből előtörtek belőle és hatalmas szeretettel fogadta a kis jövevényt. Érdekes, hogy már a pocakomban is nagy szerelemben voltak, gyakran odabújt a pocakban mozgolódó kisfiamhoz. Ellenben az örökbefogadott kutyusunk már a pocaklakóhoz is furcsán viszonyult. Érezte valaki más energiáit és leginkább megzavarodott tőle. Zavart, állandóan feszült volt és támadó. Mintha azt érezte volna, hogy megrendült a falkában elfoglalt pozíciója. Végül is jól érezte... 

Már a baba születése előtt is dolgoztam velük. Készültem arra, hogy ez-az majd a földön fog landolni, amire nem szabad rávetődniük, se megnyalniuk, pláne megrágniuk. Ahogy azt a Tükör suliban megtanultam, klikker elő, juti falat tatyó felcsatol - mindezt néha köntösben vagy pizsiben, 2 szoptatás között - játékok, játszó cumi, kabalák szétszórva és folyt a "programozás". Amikor anyám ezt egyszer végig nézte, azt mondta, nem vagyok normális... Pedig DE! :)

Amit a kutyáim viselkedéséről tudni érdemes: Malacka a "romboló" típus, ami a szájába kerül, az kis cafatokban szóródik szét a padlón. Imádja a plüss állatokat, letépi az orrukat, a szemüket, majd kibelezi őket... Ekkor jön a képbe Harry - az örökbefogadott - aki az összes alkatrészt megzabálja, mint aki nem kap enni. Ő egyébként a "birtokló" típus, aki hetekig rejteget ezt-azt, itt-ott... Aztán ha valamit el akartunk venni tőle, akkor volt, hogy inkább megette... Történtek érdekességek... Evett földre leejtett kis szappan, elgurult mécsest, bokafixet, döglött békát, teafiltert, hajgumit és bármit, amit véletlenül leejtettünk vagy bárhol talált... Én meg szétidegeskedtem magam, hogy távozni fognak-e a tárgyak a hátsó kijáraton, vagy indulhatunk az orvoshoz... Vas gyomor, mindent kiadott magából... 

Tehát ez az alaphelyzet. Egy birtokló falánk és egy romboló. Ha hiszitek, ha nem, négy alkalom kellett hozzá, hogy teljesen megértésék és elfogadják, hogy ami a babáé, az nem az övék. 17 hónapja élnek együtt és Zoti ugyan nem, de ők tiszteletben tartják az Ő dolgait. És lám engedik, hogy a fiam a tányérukba nyúljon, megnézze a játékaikat, és esetenként kezet mosson a vizes táljukban. Az újonnan érkező játékokkal mindig futunk egy kört és tisztázzuk, hogy kié pontosan, aztán egyértelmű, hogy nem lehet hozzá nyúlni.

Pontosan tudják, ha Zoti eszik, akkor a helyükre kell menniük, különben mindent ledob nekik. Ha jönni látja őket, akkor képes a falatot kiveni a szájából és odaadni nekik. Néha előfordul, hogy a fiam egy kis szelet almával jön-megy a házban, a kutyák körülötte... Csodával határos módon Harry nem veszi el tőle a gyümölcsöt, bár azt is nagyon szereti. A minap figyeltem meg, hogy mennyire rafinált a fiam. Szaladgál egy-egy kölesgolyóval, odanyújtja a kutyusoknak, majd becsukja a tenyerét és kacag, hogy nem tudták elvenni... kis zsivány... 

Hogy vita van-e? Előfordul. Azért van, hogy el kell zárni a kutyusokat, mert már sok nekik, amit Zoti művel. Harry néha kifejezetten fél tőle. Ezt a gyerek megérezve még merészebbé válik és hatalmaskodik a kutyán. Ez egy nagyon érdekes felfedezés volt. Hatalmi harcot vívnak, mint amit gyakran lehet látni akár az emberek, akár az állatok körében, hogy a gyengébben "gyakorol" az erős és ebből merít energiát... Na ekkor jön a teljes elzárás, mert látom Harryn, hogy totál kezd kiborulni. Érdekes, hogy Malacka semmilyen körülmények között nem fél Zotitól, ha elege van belőle és nem akar vele játszani, akkor odébb megy. Akkor sem riad meg, ha csapkod, zajol, netán üvölt, mert Ő egy magabiztos, kiegyensúlyozott kutyus. Harryn viszont néha látom, hogy fél. Az a család, akitől elhoztam 5 hónapos korában, egy három gyerekes család. Egyébként nagyon kedvesek, rendesek, csak elképzelhető, hogy nem jól szerették Őt. Lehet, hogy egy kicsit sok volt neki a gyerekekből... Előfordulhat, hogy sokat nyúzták, húzták, fogdosták vagy szimplán csak sokan, sokat tartózkodtak a személyes terében, amiből egyszerűen elege lett. Amikor Monoki Niki segítségével elkezdtük terápiázni Harryt, azt sem engedte, hogy a hasához érjünk. A kutyus hóna alá nem lehetett nyúlni, mert egyből csattogott a foga... Gondoljunk csak bele, az az "ölbevevős" mozdulat része... Kiszedtük belőle pozitív megerősítésel, sok gyakorlással, türelemmel, klikkerrel, juti falattal...és ezek sorozatos ismétlésével... Kemény volt... Honnan indultunk teszentatyaúristen...?!?! És ekkor már viszonylag nagy pocakom volt...

Fontos, hogy a kutyákat és a gyereket soha, semmilyen körülmények között nem hagyjuk felügyelet nélkül. Nincs kivétel ez alól. Soha nem lehet tudni, hogy a gyerek egy-egy rosszul sikerült mozdulata, mit válthat ki a kutyából. Egy biztos, hogy szeretet és rengeteg türelem szükséges az összehangolásukhoz. A fiamat arra neveljük, hogy szeresse az állatokat és tartsa tiszteletben a személyes terüket. Ez nem csak a már említett négyszeri alkalom, hanem egy életen át tartó figyelem, tanulás és tanítás. Tegyétek bele a munkát, vegyétek igénybe a szakemberek segítségét, tájékozódjatok. Kérlek benneteket, hogy ne adjátok fel, mert ez esetenként fáradságos munkát kíván tőletek is. Tartsátok egyben a falkát, a családot, ne adjátok örökbe a kutyusaitokat, hisz a második gyerek születésénél sem fontolgatjátok az első intézetbe adását.

 "Nagyon régi vágyam volt egy születést végigfotózni... Izgatott lettem a gondolattól is! Hogy tudom átadni az érzelmeket, érzéseket? Hogy lehet szépen dokumentálni egy ilyen intim eseményt? Hogy tudom láttatni az általam látottakat? Egész forgatókönyvek lebegtek a szemem előtt, és vártam, hogy egyszercsak megérkezik a felkérés, és végre beteljesedik ez a vágyam is.... (Szuper életem van, hiszek a pozitív energiákban és a gondolat teremtő erejében...)

Nem hiába vártam Zsuzsi, régi barátnőm megkeresett, hogy fotózkodjunk pocakosan, ha van ötletem adjam elő, benne van mindenben! Huuu, ismerem Zsuzsit, ha Ő mondja, az úgy is van! Volt ötletem.... Sziklaszirt, lebegő textília, gyönyörű, gömbölyű pocakos amazon.....(még egy pocakosnak sem mertem előhozakodni ezzel...)

Igen! Benne van!                                                                                                                                                         Szuper, másszuk a sziklát, fotózunk, közben beszélgetünk, babákról, szülés élményekről, várakozásról, és akkor jön a kérdés: lefotóznám-e a szülést? Jesszus! Hát perszehogyigennagyon!!!!                                                                   Egy álmom kezd körvonalazódni! Tervezgettem, hogy lesz majd, férjemmel megbeszéltem, hogy lesz a lányainkkal, hogy viszi őket oviba ha nekem mennem kell "szülni"...                                                                                                    Ahogy közeledett Zsuzsi kiírt időpontja, már én is készültségben voltam, csak nekem a fotós cuccom volt összekészítve...

Aztán egyszercsak egy hajnali telefonnal indul az "álom munkanap". Zsuzsi hívott, hogy a kórházban vannak, azt mondta ráérek, szerinte indítsam el a lányokat és utána ráérősen induljak.... Szavaira az adrenalin kezdett indulni, no meg én.... Reggel 5-ig bírom visszatartani magam az indulástól... Fél hatkor már a szülészeten vagyok. Izgatottan osonok a folyosón a kis szoba felé. Benyitva Zsuzsit találom és Párját, csendben beszélgetnek.                   Lepakolok, nem akarok zavarni... Nem zavarok, mondja Zsuzsi és látom már kezdi átadni magát a folyamatnak.      Az ágyon papírok, nem olvasok bele, de megakad a szemem egy rajzon melyen egy bimbóját nyitó rózsa van.         A metafóra ott kattog onnantól a fejemben. Tudatosul, hogy ez most egy "igazi szülés" lesz, csilli-villi kórtermek ide vagy oda, rideg króm kiegészítők, nem nyújtanak melegséget... Zsuzsi nyugalma, határozottsága, összpontosítása és befeléfordulása ami meghatározza a reggelt. Közben fotózok, dokumentálok....

Lefotózom az órát, a rózsás rajzot, a szoba sötétjében ölelkező leendő anyát és apát... Csendben, jön a szülésznő, átkísér minket a szülőszobára. Kivilágosodik, közben meghatottan nézem kettejük tökéletes összhangját, ahogy Zoli minden figyelmét Zsuzsira összpontosítja, szerető érintések, ölelés, lassú ringató tánc....                               Csendben vajúdó várakozás, néha bejön a szülésznő, minden szava bíztató, támogató. Ami nagyon szembetűnő, hogy mindenki "Zsuzsi játékát játsza", amit Ő jó csapatkapitányként, mozdulatokkal, halk szavakkal, szemrebbenéssel irányít... Hihetelen ezt látni és kicsit részese lenni. Szépen halad minden, azt gondolom úgy, ahogy annak lennie kell. A szülésznő talán 9 körül szól, hogy hamarosan benéz az orvos... Doki benéz, ekkor még nem zavarja meg a kis csapatot, nem úgy mint 11 órakor, következő "látogatásakor"...        

Ekkor már határozott hangon közöl! Közli, hogy nem halad jól Zsuzsi... Közli, hogy fáradt! Közli, hogy oxitocyn kell! Ha ebben a tempóban haladunk, éjfélre sem lesz meg a gyerek! Közli, hogy gyorsítani kell az eseményeket! Nekem összeszorul a torkom ( az én szülésem ezen a ponton vált rémálommá, megijedtem, nem kérdeztem...mire felocsúdtam, már a műtőben vágták a hasam....) Nem így Zsuzsi! Az ágyra támaszkodva megvárta míg a következő fájás végetér, majd a fogai között, kipréselt egymondattal, minden félelem nélkül zavarta ki a dokit a szülőszobából. Nem hisztizve, csak úgy határozottan... Azt hiszem a Doki is megérezte, amit én.... Ez most nem olyan lesz mint szokott.... Itt most nem egy betojt, félelmekkel teli, kismama van, akit két mondattal leteper, kétvállra fektet és gyors szikevágásokkal hamar elintéz.... Kompromisszumként adott Zsuzsinak még egy órát...." Délben visszajövök az oxival! " fenyegetessel kihátrált. A szoba újra csendes lett, bár már a kétkedés, kis bizonytalanság megremegtette kezem... Igaz látszatra csak engem bizonytalanítottak el az orvos szavai...                                                                     A szülésznő biztosította Zsuzsit, hogy jól csinálja, Zsuzsi is biztosította önmagát, hogy jól csinálja, én meg döbbenten álltam.. Hogy mert dönteni a saját testéről, saját szüléséről...???? Milyen hülye gondolat ez, nem?? Merészelt dönteni, ellentmondani, mikor a saját testéről volt szó.... Ennek kellene a világ legtermészetesebb dolgának lenni... Mondom: KELLENE!!!

A közjáték után nem volt idő sokáig bizonytalankodnom.... Fotózni kellett, mert innen már felgyorsultak az események. A karmester vezényelt, a szülésznő és Zoli jó zenekarként tovább játszott... Csak a fájások erőssége és sűrűsége változott, de ezt is pár mélyebb sóhaj, és egy-egy zuhanyzás jelzett.... Mire legközelebb az ígért, déli időpontban megjelent a doki, nem oxitocin kellett, hanem egy kistakaró, amibe be lehet mindjárt csavarni az újszülött babát.                                                                                                    Én meghatottan fotózok, dokumentálok, elönt az az érzés, ami leírhatatlan.... Egy kis élet születésénél vagyok jelen, koncentrálok, hogy ne remegjen a kezem, a könnyeken át fotózok. Fantasztikus, csodás élmény! A bébi gyönyörű, óriási, az újdonsült szülők boldogok , a mellékszereplővé avanzsált doki csendben teszi a dolgát, ami így normális, pont azt, ami a szerepe egy szülésnél. Ellenőrzi hogy a placenta maradéktalanul megszülessen, ha kell rekonstruál. Ennyi. Még lefotózom mikor Zoti először nézi meg édesanyját, gyönyörű és visszaadhatatlan pillanat.

Hárman vannak.... könnyes szemmel nézi apa és anya gyermeküket, a kicsi anyja mellén pihen.... Bibliai....     Lassan vége az én munkámnak...gratulálok, búcsúzom, indulok. Izgatottan rohanok haza, hogy lássam a képeket, amik születtek. Boldog vagyok, azt látom a képernyőn amit akartam! Az élmény még hetekig elkísér, nem tudok másról beszélni...                                                                                                                                                     Olyannak lettem részese amire végképp nem számítottam. Egy igazi szülésnek, amiről oly sokat olvastam, de magam nem élhettem át ( császárral szültem mindkét lányomat..)                                                                     Ámulattal gondolok Zsuzsira, köszönöm hogy részese lehettem a csodájának!                                                                   Ui: az élmény hatására 2 hét mulva, nem várt fordulatként megfogant harmadik gyermekünk, Tomi"

Reggel 10:00 alig múlt, csengettek... Kitipegtem, pontosabban kidöcögtem, mint egy kis kordély. Lábujjhegyre álltam, kikukucskáltam és felordítottam: "Nyert a kanapééééééééé....!!!!!!"

A 34. héten rendeltünk egy szép kanapét, és 6 hétre vállalták a gyártást és a szállítást. Már az üzletben viccelődtünk, hogy akkor mink lesz előbb?? Gyerekünk vagy kanapénk...????

A viccet félre téve egy csodás hétfőre ébredtünk, végig randiztuk az egész hétvégét. Az egyik étteremben ebédeltünk, majd már ott azt terveztük, hogy egy séta után melyikben fogunk majd vacsorázni... Így mentek a napok, vártuk, hogy a kisfiúnk megérkezzen. Egész nap aktív voltam, jöttem-mentem a férjemmel. Amikor én vezettem, akkor a várandós nadrágot a popsim alá kellett toljam, hogy a fiatal úr ne rugdosson mint egy vad ló, annyira nem szerette, ha szoros dolgokat viseltem. Tehát pucér fenékkel vezetve megérkeztem egy bevásárlóközpontba, ahol a férjemmel elköltött csodás ebéd után felfedeztem, hogy valószínűleg a nyákdugó egy része már nincs a helyén... Nem lettem stresszes, sőt, megnyugodtam, hogy innentől kezdve bármikor jöhet Zoti és ez akár még 1 hétig is eltarthat. Este, mint aki jól végezte, dolgát pihentem az új kanapén. Majd egyszer csak valami belső/felső ötlettől vezérelve elkezdtem pakolászni. Felhívtam a testvéremet, hogy még nem tudom, hogy mi van és hogy mi lesz, de a kutyák itthon lesznek egyedül, és számítok rá, ha mennünk kell be. Persze, hogy belé állítottam az ideget, nem is aludt semmit... Senki másnak nem szóltunk...

12:30-kor azt éreztem, hogy feszül a combtövem, és keményedik a pocakom. Még felmásztam az emeleti hálószobába, és lefeküdtem pihenni, gondoltam, majd abba hagyja... Nem hagyta... Kicsivel később ment a tanakodás, hogy hívjam-e a szülésznőmet. A férjem a NEM-re szavazott, hisz éjszaka volt... Én meg az IGENre, hisz tudtam, hogy számíthatok rá és ebből aztán semmi esetre sem szabad udvariassági kérdést csinálni. Beszéltünk. Azt kérte, hogy üljek be egy kád vízbe és lazítsak, majd egy óra múlva hívjam. A férjem becsörlőzött a kádba - alig bírtam felemelni a lábam, mert feszült a combtövem. Egyszer csak a nagy lazulásban elfogyott a melegvíz. Ugyanis én állítottam be a kazánt, hogy éjjel 1-ig dolgozzon... A férjem másban nagyon profi - ez vitathatatlan - de kazán átállításban...!?!? Hagyjuk... Ha én mentem volna le a kazánhoz, tuti ott szülök meg...így maradt a kreatív megoldás a vízforralás, amely jelen esetben az asszony társaság nélküli, de mégis a régi idők szüléseit idézte... Óriási volt, alig bírtuk abbahagyni a nevetést.

Újra hívtam a szülésznőt, hogy ez már az lesz, úgyhogy jövünk. Ő is azt mondta, hogy akkor nyugodt, ha ott vagyok mellette, tehát indultunk. A férjem lesegített a lépcsőn, felöltöztetett, cipőt adott rám és én nyomban egy szemeteszsákért csoszogtam... Néz rám meredt szemekkel. "Az minek...???" Mire én: "Azt mondtad, hogy nem magzatvizezhetem össze a kocsidat és a burok még áll..." Ezen megint jót kacagtunk és ez így ment végig. Beértünk, kaptunk szép szobát, és én egy beöntést... Azt én kértem, benne is volt a szülési tervemben. Ezen kívül még az is benne volt, hogy semmilyen gyógyszert nem kérek, sem oxitocint, sem gátmetszést, sem branült - mert ha az bent van, akkor már tuti tesznek bele valamit. Mintha viszketne a tenyerük, hogy ha már ott van, akkor használni kell. Ellenben kérek majd gátvédelmet, enni és inni, és ha úgy érzem. Kikötöttem benne, hogy leginkább hagyjanak békén, had csináljak, amit csak akarok. Kevés vizsgálat, még kevesebb beszéd, hagyjanak had tegye a testem a dolgát. Császár akkor és csak akkor, ha életveszély van, amúgy felejtsék el, nem opció.

A szép szobából reggel 6-kor átkísért a szülésznőm - Isten áldja, nagyon szeretem - a szülőszobára. A férjem azzal kezdte, hogy levette az órát a falról, mert tudta, hogy nem akarom tudni, hogy hol járunk Akkor már velünk volt a barátnőm, Szilvi, aki fotós és minden pillanatot megörökített. Minden ment rendben, még mindig állt a burok, viszont a komplett nyákdugó elhagyta a helyét. Pattogtam a labdán, egy másik labdával a hasamon, a férjem nevetett, hogy még most is csak a hülyeség dől belőlem... Zuhanyoztam, meditáltam, sétáltam, kívántam a függőleges testhelyzetet és ebből nem engedtem, csak ha nagyon muszáj volt. Reggel 9 óra körül érkezett meg az orvosom, kedves volt, megvizsgált, aztán el is ment. A férjemmel és a szülésznőmmel éreztem magam biztonságban, nem is kellett oda senki más. A hullámok finomak, óvatosak voltak, szépen melegített a testem a várva várt sporteseményre. 9:30-kor elengedett a burok, amikor egy hosszabb rugózás után felálltam a labdáról. A férjem azonnal ott termett és törölte fel a magzatvizet a padlóról, nehogy elcsússzak rajta. Innentől magasabb fokozatra kapcsolt a folyamat. Volt egy pár CTG, ekkor már hallani sem akartam a lefekvésről, mert ösztönösen azt éreztem, hogy állnom kell, ez segíti Zotit az előre jutásban. Folyamatosan beszéletem hozzá, hogy nagyon szeretem, hiszek és bízom benne, hogy tudja, hogy mi a dolga és hogy nagyon várjuk idekint. Folyamatosan vizualizáltam, hogy szépen behelyezkedett a Kincsem, hogy jön egyre és egyre lejjebb, azt ahogy a szöveteim és csontjaim tágulnak és átengedik Zotit.  

Relaxációs meditáció és hypno meditáció mellett egy Dél-Afrikából küldött anyagot is hallgattam, amely a fájdalomcsillapító hormonok, az endorfinok áramlását segíti - persze angolul. Amikor zuhanyoztam, kihangosítottam, hogy halljam. Mindenki azt hitte, hogy zenét hallgatok, majd rájöttek, hogy valami duma szól, ráadásul angolul... Na, anyuka be van tépve...??? Gondolták magukban, később mondták is... Nem-nem, csak anyuka tudja a tutit... :) Minden a helyén volt, jól éreztem magam, nagyon-nagyon élveztem minden percét. Imádtam, ahogy a testem tökéletesen felépítette az egész folyamatot. Nem fájdalmat éreztem, hanem azt ahogy dolgozik a testem és a lelkem, ahogy tökéletes összhangot alkotva végre hajtják azt, amire a nő rendeltetett. Tökéletes pillanatok, igazi flow élmény. Egyre beljebb és beljebb értem a lelkem legméllyére és még annál is mélyebbre. Igazi jobb agyféltekés impresszió, amikor csak úgy vagy, amikor csak úgy átadod magad, mert átadhatod, mert biztonságban érzed magad... Olyan volt, mintha rácsatlakoztam volna a hatalmas "világ nőiességének" központi agyára és onnan kaptam volna belső iránymutatást az ösztöneim által, hogy mit és hogyan kell tennem. Egyszerűen tudtam, hogy mi a jó nekem, hagytam, hogy a felső erő vezessen, ahogy mások is mondták már: "a vajúdás, az egy módosult tudatállapotban zajlik." Rájöttem, hogy ez nem szól másról, mint a bizalomról. A bizalomról magamban, a testemben, a gyermekemben és a hitről, hogy én ezt meg tudom csinálni, hisz erre lettem teremtve. Egy csoda volt az egész.

11:00 órakkor berohant az orvos, feszült volt. Egy minden csakrájával nyitott szülő nőnek valóban hiányzik a feszültség rezonanciája...!?!?!? Megvizsgált. Majd közölte, hogy nem haladunk sehova, ez még mindig csak 3,5 ujjnyi tágulás és ez így nem lesz jó. Oxitocin kell vagy gondolkozzak el a császáron, mert ebből még éjfélre se lesz gyerek... A mámorból visszatértem a rideg valóságba, egyből bekapcsolt a bal agyféltekém. Nyomban minden szagot éreztem, észre vettem a vízcseppeket a fürdőszoba padlóján és láttam, ahogy megfagy a levegő az orvos által létrehozott feszültségben... Mindenki rám meredt... Na, ekkor előjött belőlem a harcos amazon. Egy az egyben kizavartam az orvost a szülőszobáról. "Akkor te most menjél ki innen..." Már pedig itt én mondom meg, hogy mi lesz, nem más. Aztán hangnemet váltott, hogy lehet, hogy kellene nekem egy kis cukor oldat, hisz már régen ébren vagyok és akkorra leszek fáradt, amikor a legtöbb erőre van szükségem. Én ekkor kértem enni és inni az infúzió helyett, majd rögvest felvilágosítottak, hogy na azt már végképp nem. Időt kértem. Kaptam. Kaptam egy órát és egy sétálós infúziót.

Kizökkentem... Elmentem zuhanyozni a rám csatlakoztatott "baráttal", az édes társaságnak nem mondható cukorral...Álltam a zuhany alatt és merengtem. Ez az én szülésem, én akarom végig csinálni... Közben engedtem a pocakomra a forró vizet és figyeltem ahogy a méhem dolgozik. Kijöttem a zuhany alól, csöpögött rólam a víz. Ott álltam egy elegáns fürdőszoba mosdójával szemben, megtámaszkodtam és farkas szemet néztem magammal a tükörben. Azt kérdeztem magamtól, hogy: "Lehet, hogy még sem vagyok ennyire vagány? Lehet, hogy nekik van igazuk és én ezt tényleg nem tudom megcsinálni?" Beférkőzött a kétség a fejembe... A felkészítők során megtanultam, hogy a feladás pillanata a kitolási szak előtt eljön, annak rendje és módja szerint. Elérkezik és elhatalmasodik a "most nem bírom tovább" érzés, ami szintén a "játék" része. Elhitettem magammal, hogy hamarosan jön az adrenalin löket és megszülöm a fiamat. Hallgattam a meditációmat és igyekeztem visszatenni magam a közjáték előtti, flow állapotba. Egy nyíló rózsabimbót vizualizáltam, ahogy éppen bontja a szirmait és láttatni engedi a bibéjét. Pont így képzeltem el, ahogy a kisfiam buksija megjelenik és tágítja a gátamat szép lassan. Csak ez a film ment a fejemben, ahogy a szövtek tágulnak és a fiam jön lejjebb és lejjebb. Még mindig ott támaszkodtam a mosdónál, amikor egyszer csak arra lesz figyelmes a szülésznőm, hogy megváltozott a hangom. Egy ősi, ösztönös hang tört elő belőlem. Mintha a talpamból érkezett volna, olyan mélyről jött. A szülésznőm bejött értem a fürdőszobába és az ágyhoz kísért, de már akkor jöttek a toló hullámok én pedig üvöltöttem, hogy: "nem akarok lefeküdniiiiiiiiiiiiiiiiiii!!!!!" Kirohant a folyosóra és üvöltött egyet: "Szülüüüüüüüünk...."

Rögtön jött a doki, félig ülő helyzetben voltam a szülőágyon, háton - soha többé ezt a pózt kitolás közben. Az orvos beállt a bal oldalra, a lábamat a csípőjére támasztotta, nézték, hogy mi történik és közben leginkább menekülni akartam ebből a pozícióból, mire elfogadtam - mert ezt mondták - hogy így könnyebb védeni a gátat. A toló hullámok között teljesen éber voltam, viszont amikor jöttek, akkor olyan érzés volt, mintha a vonat ütött volna el... Fogtam a fiam fejét, ahogy jött egyre kijjebb és kijjebb, csodálatos volt, tapintani a kis buksiját. Az orvos szól a szülésznőnek, hogy: "vágjad, ha úgy van" - mármint a gátamat... majd Ő visszaüvöltött, hogy: "nem vágom, hanem VÉDEM..." Nyomási ingert éreztem és nyomtam is. Éreztem az engem körülvevő emberek feszültségét, teljesen észnél voltam. Meg voltak ijedve, hogy nagy a gyerek, elakad és akkor cselekedni kell. Hangosak voltak, és kapkodtak, teljesen átéreztem az egészet. Zavart. A férjem fogta a kezemet és hideg vizes borogatást tartott a homlokomhoz, közben biztatott, hogy jól csinálom és mindjárt megvagyunk. Éreztem ahogy a medence csontom teljesen kifeszül és átengedni a babámat. Szerettem volna jobban belemenni ebbe az érzésbe, de nem tudtam az engem körülvevő feszültség miatt. Elkezdtem zihálni, az orvos rám szólt, hogy: "Rosszul leszel és elájulsz. Hagyd abba!" Ez teljesen ösztönösen jött, ezt is a belső erő súgta. Ma már tudom, hogy így juttatunk a babánknak a szülőcsatornában tartózkodása alatt egy "váltásnyi tiszta oxigént". A dokim kérte, hogy nézzek a szemébe és tegyem, amit mond. Még mielőtt ez megtörtént volna, a fiam megszületett, mint a gyorsvonat... Jött, látott és győzött... Egy hatalmas tojás fejű, maszatos kis fickó került a hasamra és már kúszott is fel a cicimhez. Magamhoz öleltem, a nevén szólítottam, felismerte a hangomat, az illatomat. Nem sírt, nyugodt volt. Azt néztem, hogy úristen máris milyen kis izompacsirta... Milyen hatalmas és erős és determinált... Azonnal tudta, hogy mit akar... Cicizni... Együtt csodáltuk a párommal, milyen csodálatos kicsi ember. Én szültem, egyedül, mindenféle beavatkozás nélkül. Nagyon büszke voltam magamra és a párom is rám. Ezt a mámort és ezt az erőt, ami ezen élmény hatására kifejlődött bennem soha semmi és senki nem tudja elvenni tőlem. Bent voltunk még együtt a szülőszobán, ment a "tatarozás", még a méhlepény bent volt. A dokim elindult egy fecskendőnyi oxitocinnal a cukor oldat felé, hogy beadja nekem. Erre mire odaért, megszületett a lepény. Mire én: "Nem kell oxitocin, hát miért nem hiszel nekem...!?" Ment a kacagás... A folyosói pletykák szerint a szülőszoba előtt mentek a fogadások, mint a lóversenyen. Képzeljük csak el, ahogy a hangosbemondóba nyomják a dumát, hogy melyik ló lesz a befutó... Csak a fogadás tárgya az volt, hogy: "túl nagy ez a gyerek és onnan tuti, hogy nem tud kijönni..." Még a szülőszobán voltunk, amikor az egyik rokon - aki az intézményben dolgozik - bejött hozzánk. Azt mondja nekem: "Na, te most húzz a francba!! Mennyire jól nézel ki, mintha egy aerobic órán lettél volna..." Valószínűleg így néznek ki azok a nők, akik gyógyszerek nélkül szülnek...

 Kilenc hónapot készültem életem legszebb utazására, csodálatosra sikerült. A legtökéletesebb találkozás, egymás szemébe nézés és a legszerelmesebb ölelés. Immáron két férfit csodálok és imádok szüntelenül, apát és fiát.

Isten hozott Zotmund!

Akkor császár...??? TESSÉÉÉK...???

Ezt kikérem magamnak... Hogy lehet ilyet kérdezni???

Elmentünk megnézni az intézményt, ahol a nagy esemény történik majd novemberben. Nagyon impozáns, szép és elegáns, inkább szálloda, mint kórház -  egyébként meg gyűlölöm ezt a szót. A nagy jövés-menésben egyszer csak felhangzik a nagy kérdés, akkor programozott császár? Magam mögé nézek - mint aki nem veszi magára a kérdést - majd látom, hogy rajtam kívül nincs ott senki, tehát nekem szólnak... Mondom, NEM, kizárt dolog! Én azért jövök magánklinikára, hogy hagyjanak békén, nem azért, hogy kivegyék belőlem a gyerekemet. Már sokszor elmondtam, de akkor most még egyszer, az én babám nem vakbél, nem veszik ki, majd kijön, amikor eljön az ideje. Aki ezt a tényt nem tiszteli, annak mennie kell a közelemből és punktum!

Egyre biztosabb voltam abban, ha én nem veszem magamhoz az irányítást, akkor mások fogják ezt megtenni és az a koreográfia nekem nem fog tetszeni. Annak nem háborítatlan szülés lesz a vége, hanem "disznóvágás..." Elnézést a kifejezésért! Annyira felhúztam magam ezen a kérdésen, hogy azonnal időpontot kértem az orvosomhoz. Bementem hozzá - még le sem ültem - a köszönés után az első kérdésem az volt: " Császárt tervezel, mert ha igen, akkor eltűnök innen és köd előttem, köd utánam?!" Belefagyott a szó... "Dehogy is, Zsuzsa, nyugodj meg!" - mondta. "Semmi sem indokolja, dehogy is szeretnélek megcsászározni..."  Az járt a fejemben, hogy lecserélem a dokimat, mint a sicc, nem hogy kispadon nem ülhet, még a keretben se lesz meghíva soha többé. Én természetes úton és mindenféle gyógyszer és beavatkozás nélkül szeretnék szülni. Akkor és csak akkor engedem, hogy bárki hozzám érjen, ha annak valóban komoly oka van, csak akkor ha veszélyben van a babám vagy én. Addig pedig el a kezekkel! Ha ezt nem kapom meg, akkor már itt sem vagyok!

Ha nem bízol az orvosodban, akkor VÁLTOZTASS, mert az utolsó pillanatban is megteheted, jogod van úgy világra hozni a gyermekedet, hogy teljesen biztonságban érzed magad!

Ehhez a határozott véleményhez nyilvánvalóan rögös út vezetett. Félidős lehettem, amikor komolyan el kezdett foglalkoztatni a szülés témaköre - éppen időben...Az én drága Lilla baránőm feltette a nagy kérdést: "Hogy lesz akkor? Megszülöd simán, naturban?" Hoppá... Ezen valóban mélyen el kellett gondolkoznom! Eddig csak úgy léteztem, növesztettem a pocakomat és elvoltam...

A lázas gondolkozás odavezetett, hogy bevettem magam, egy óriás popcornnal a kezemben, egy 2 szintes könyvesboltba és minden könyvet megvettem a témában. Vicces látvány lehettem kívülről, hatalmas pocak, a hónom alatt egy vödör kukorica, a kezemben pedig egy könyvoszlop... Mint a "jófajta" bölcsész, aki minden könyvet megvesz és még el is olvassa... Így tettem én is - egyébként pedig bölcsész diplomám van. Eddig az volt a fejemben, hogy majd kijön a kisbabám valahogy, olyan még nem történt, hogy bent maradt volna... Azt gondoltam, hogy az orvosok tudják a dolgukat - hát, azt nagyon tudják - és én nyugodtan rájuk bízhatom magam - kizárt dolog. Nagyon sok kismama van így, sőt majdnem mindenki ezt gondolja, pedig ez több, mint TÉVEDÉS!

Néhai anyai nagyapám mondta: " Aki fizet, az pityegtet!" Igen, csak nem a szülésnél... Aki fizet, az kb. befogja a száját és tűri, hogy azt tegyenek vele a szülőszobán, amihez az intézményi dolgozóknak kedvük van, ha nem elég felkészült. Az egyik előadásom során megjegyeztem - páran a szívükhöz kaptak: "gyakori, hogy alacsony rizikófaktorú várandósság esetén, ahol nem indokolt a beavatkozás, természetesnek indult szülések császármetszésbe torkollanak. MIÉRT? Mert annyi minden történik az anya feje felett - vizsgálatok, beavatkozások - hogy egyszerűen megállnak, lelassulnak a folyamatok, a szülőnő elveszíti az irányítást a saját szülése felett. Rossz esetben a doktor bácsinak programja van... "Nincs ideje kivárni, hogy az első babáját szülő anyuka akár 24 órán keresztül vajúdjon..." Tisztelet a kivételnek! De van olyan protokoll is néhány kórházban, hogy ha 6 óra alatt - ez helyenként 12 óra - nem szülsz meg, akkor tolnak a műtőbe... MIÉRT? Mert foglalod a szülőszobát... Hogy "adják el" neked a császárt? Úgy, hogy ránézésre megállapítják, hogy a baba szívhangja leesett... Mondom, RÁNÉZÉSRE... A márciusban született unokahúgom úgy jött a világra, hogy 13-án, pénteken reggel az anyukája bement a kórházba és egy rutin CTG után beindították a szülést. Ha már ott a kismama, akkor minek vacakolni... Egy barátnője kísérte el, sem az apuka, sem más nem volt jelen. Nem tudta az érdekeit megfelelően képviselni. Össze-vissza csinált mindent a doki, ilyen gyógyszer, olyan infúzió, ilyen beavatkozás, olyan vizsgálat, majd még azt is mondta, hogy este 7-ig meg kell lennie ennek a gyereknek, mert a szülésznőnek programja van!!! TESSÉÉÉÉK??? Folyamatosan döntéseket hoztak az anyuka feje fölött, apukát - az unokaöcsémet, mert mire beindult a szülés, odaért - minden vizsgálatnál kiküldték - volt belőle sok - mármint vizsgálatból... Én telefon dúlaként funkcionáltam, legjobb tudásomat adva át a kétségbe esett apának, aki az adott tanácsokat sem vihette be a szülőszobára, nem hogy meg is valósítson belőle bármit is... Katasztrófa...

Tudjátok-e, hogy egy szülés akár több napon keresztül is zajlódhat??? Teljesen egyedi módon, kinek hogyan, mennyi idő alatt. Még ugyanzon nő két szülése is teljesen más. Tudnunk kell, hogy akár 45 óra is lehet és ez nem kóros, hanem teljesen normális. Nem ijesztő, hanem megnyugtató. A legkirívóbb példa, amit valaha hallottam, hogy egy amerikai hölgy, nevezetesen Lana Shlafer, 6 napon át szülte az ikreit, akik 33 óra különbséggel jöttek a világra. Hihetetlen történet, de minden szava igaz, olvassátok el. Még jó, hogy otthon maradt, hisz a kórházban a szike és a műtét várt volna rá. Szintén egy megdöbbentő cikk tesz tanúbizonyságot arról, hogy a szülés nem betegség, hanem egy teljesen természetes folyamat. Egy a Harvadon végzett amerikai nőgyógyász a JAMA-ban  - tekintélyes orvosi szaklap - írt cikket, amely többek között azt is tartalmazza, hogy az alacsony rizikófaktorú várnadósság nem indokolja a kórházban szülést. Sőt, kimondja - leírja - hogy egy problémamentes várandósság kerülje el a kórházat, mert az számára nem biztosnágos, mert ha már ott van, biztos történik valamilyen beavatkozás, amire egyébként semmi szükség... Hmmm... Inkább maradjon otthon vagy menjen születésházba. Na én legközelebb itthon maradok, az már eldöntött tény.

A könyvek sokat segítettek, teljesen képbe kerültem a hormonok jelentőségével, melyik mikor lép működésbe és miben van a segítségemre a vajúdás során. Zseniálisan felépítette ezt a dolgot a természet. Egy titok van, nem szabad belenyúlni, hagyni kell, had menjen minden a maga útján. Ahogy a női test képes sejtről sejtre összerakni a babát, az fantasztikus, és ahogy a baba onnan ki tud jönni, az a világ legynagyobb csodája. Mi nők erre vagyunk kitalálva, erre lettünk teremtve. Imádtam a felkészülés minden percét. Élvezettel bújtam a könyveket, kérdezősködtem mindenhol és két felkészítőn is részt vettem. Tudjátok mi a legérdekesebb a felkészülésben, hogy jobbá váltam általa, hatalmas önismeretre tettem szert az ismeretek megszerzése által. Tudtam és éreztem azt, hogy a szülőszobát nem ugyanaz az a nő fogja elhagyni, aki oda bement, hanem valaki más, aki a megéltek által más ember lett, önmaga sokkal jobb változata...

Egy mindent megváltoztató élmény egy igazi sorsfordító tapasztalat volt a kisfiam születése. Tiszta fejjel, gyógyszerek nélkül, minden pillanatot megélve vajúdtam és szültem. Nagyon sokat készültem és ma sem csinálnám másként. Alázattal figyeltem és jegyzeteltem a felkészítő képzések során, Velkei Éva és Schimcsig Nóra minden szava belém égett. Azt szerettem volna érezni, hogy mindent megteszek, mert ez a tudat nyugodttá tett engem. Így voltam képes teljesen átadni magam az élménynek, az érzésnek. Bármi történt volna, esetleg ha a műtőben végeztük volna, akkor is könnyebb lett volna elfogadnom, hisz mindent elkövettem.

Amiket én személy szerint megtettem és azóta tanítom is, hogy például érdemes szülési tervet készíteni, ami tartalmazza, hogy mit hogyan szeretnénk a vajúdás, a szülés során. A szülési terv még nem egy bevett szokás, de egy biztos, hogy a kórházi alkalmazottak fejében azt eléred vele, hogy látják, hogy felkészült vagy és tudod mit akarsz - nyilvánvaló, hogy felkészülés nélkül írásba adhatunk bármit is, nem fogjuk tudni véghez vinni. A felelősségteljes felkészülésen múlik majdnem minden. Fontos a szülőszobát többször meglátogatni, hogy komfortzónán belül legyen, ne akkor lássuk először, amikor már zajlanak a folyamatok, mert akkor félelmet kelthet bennünk. Érdemes a szülésznőt választani, vele többször találkozni, és összebarátkozni sem árt, ha már úgy is együtt éljük meg az életünk legszebb pillanatát. Én, Évával - Keszeg Éva, szülésznő, 40 év tapasztalattal a háta mögött - nagyon jó barátságba kerültem, még manapság is gyakran beszélünk telefonon és néha találkozunk is. Az orvossal, akivel amúgy minden hónapban találkozol - mert ugye ezt hívják várandós gondozásnak - és akitől a csodát várod, az rád sem hederít a szülés alatt. Rád sem nyitja az ajtót... Ismerek anyukákat, akiknek ez csak az akció közben esett le és hatalmas csalódást okozott. Sőt, ettől ijedtek meg a legjobban, hogy a számukra támaszként funkcionáló erőd, nincs is jelen a vajúdás jelentős részén. Dehát neki fizettem egy csomó pénzt!? Jó reggelt kivánok! Az orvos nem azért nincs a szülőnő mellett, mert nemtörődöm, hanem mert sziplán semmi dolga sincs egy problémamentes szülésnél! Még egyszer mondom, semmi dolga nincs! Nekem nem volt dúlám, mert a párommal együtt készültünk, de ha még egyszer megismételhetém a történéseket, akkor a párom mellett ott állna egy dúla is.

Az orvosnak miért nincs ott dolga? Mert mindaddig, amíg egy szülés problémamanetes, márpedig többnyire az, addig nem szabad beavatkozni. Kicsit nosztalgiázzunk, dédanyáink hogy adtak életet a gyermekeiknek? Legtöbbször úgy, hogy épp nagy pocakkal kapáltak, amikor úgy érezték, hogy itt az idő, majd félre húzódtak egy árnyas fa tövébe és világra hozták a babát. Valami ilyesmit képzeltem el én is, ez volt a fejemben, na persze nem a kapálással fűszerezve... Ha ez régen ment, akkor most is mennie kell. Ha nem pont a fa alatt történt, akkor otthon, NŐI segítséggel. Hívták a bába asszonyt meg még jött 2-3 másik nő és segítették egymást. Csodálatos. A világ legtermészetesebb dolga volt szülni, mert egyébként az is. Bízva magunkban, a testünkben, és a babánkban, hogy tudja a dolgát. Úgy működik ez, mint az emésztés, azzal sem megyünk orvoshoz, nem?!

Sokan félnek az ismeretlentől, persze, hisz egy olyan élményen megyünk keresztül, amit eddig nem tapasztaltunk - főleg első szülés során. A félelem gátolja a reprodukciós viselkedést, meggátolja a testet a szülés folyamatában, blokkol mindent, csak a menekülésre és annak lehetőségére fókuszál. Így nem lehet szülni kérem szépen, a félelmeinket le kell győzni. A félelmekről egy másik cikkben fogok írni, mert az megér egy külön misét. Képzeljük el a szituációt. Erdő tűz tör ki, az állatok menekülnek. Rohannak ki az erdőből, halálfélemük van, mentik az irhájukat. A legutolsó dolog, amire tudnak gondolni ebben a helyzetben az a szex. Tehát a reprodukciós viselkedés teljességgel blokkolódik, eszükbe sem jut lezavarni egy gyors menetet valamelyik - még éppen nem égő - bokorban. Sokan mennek halálfélelemmel a szülőszobára, fájdalomra, borzalomra, rettenetes, véres élményekre készülve. Pedig a világ legtermésztesebb dolga történik a női testtel, megnyílik és kiengedi a babát, a természetes kilőkődési reflex segítségével, amelyet 40 héten át fejlesztett. Az emberek az hollywood-i produkciók, ordítozós szüléséből indulnak ki és azt hiszik, hogy üvölteni, ordítani kell. Ez a kép él a fejükben és úgy viselkednek, ahogy a filmekből megtanulják. Számtalan szülést néztem meg, mire én odakerültem. Sok felvételt mutatok a kismamáknak is, hisz ők is csak a vígjátékokból ismerik a folyamatot - ez egyébként elég szomorú. Aki várandós minden bizonnyal szeretkezett már, élt már át menstruációs görcsöket - méh összehúzódásokat. A szülés sem szól másról, mint intenzív méh tevékenységről és némi szexuális élményről. Aki hangosan szeretkezik, az hangosan szül. Egyébként ha kivűlről hallgatózunk a szülőszoba előtt, nem tudjuk eldönteni, hogy hatalmas szex van odabent vagy szülés...

A lényeget megragadva a legfontosabb egy nagyon alapos és felelősségteljes felkészülés. Ne sajnáljuk sem az időt, sem a pénzt életünk meghatározó eseményére. Ezt nem lehet újra eljátszani, itt nem hangzik fel: "Álljunk le, kamera kikapcs, vegyük újra..." mint egy film forgatáson. Ez kérem szépen éles helyzet lesz, életünk legélesebb helyzete, ahol teljes lényünkkel jelen kell lennünk és minden pillanatát meg kell éljük, hiszen a világ legnagyobb csodája töténik meg velünk. 

Ülök az autóban, araszolok a pénteki dugóban, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy sírok és még jobban hüppögök és már a kormányt is csapkodom... Mindezt azért, mert nem mennek előttem, azért mert nem halad a sor... Hát ez remek, tényleg ez lesz mostmár...? Eltelt lassan 20 hét és még 20 hétig hiszti rohamaim lesznek...??? Konkrétan minden vackon el tudom sírni magam, már akkor is, ha valaki a kisujját mutatja - normális esetben azon nevetni szoktunk...

Azt mondták, hogy a második trimeszterben tele leszek energiával, biztos vicceltek... Na jó, azért van az is, egy kicsivel több, mint az első 3 hónapban. A pocakom nő, egyre nehezebben férek. A keskeny medenccsont "átka", hogy a pocak csak előre nő, de nagyon. Már a 25. héten nagy pocakom volt, de ha hátulról szemlélt valaki,  nem látott semmit és még csak nem is sejtett. 

Rendszeresen nyűglődtem - majdnem minden reggel - azon, hogy mit vegyek fel. Mi lenne a legkényelmesebb, majd felvettem valamit és még magammal vittem ezt-azt a biztonság kedvéért, ha út közben meggondolnám magam. Mindig 2-3 pár cipő volt az autómban, nehogy szorítson valamelyik. Apropó szorítás... Kellemes nyár - 40 fok - elegánsan kellett megjelennem egy konferencián, majd éreztem egy pár óra elteltével, hogy ez így biza nem lesz jó...Kerülget a hiszti roham... Ezek azok az érzések, amikor az ember legszívesebben pucérra vetkőzne bárhol, bárki előtt, minden mindegy, csak had törjön ki a szorításból. Ez a nap úgy végződött, hogy mezitláb sétáltam a Westendben, mert úgy döntöttem, hogy most azonnal KELLEGYLAPOSCIPŐŐŐŐŐŐŐ... Elegáns kismama, jó a séró, minden a helyén a business viselethez, csak épp pucér lábbal futkos eszelősen a legforgalmasabb bevásárlóközpontban... Hát, ez is én vagyok...

Meg az is én vagyok, aki a testvére lakásában próbált egyet napközben zuhanyozni... Nem tudom, hogy ismeri-e valaki az érzést, amikor már nem csak a homlokod gyöngyözik a 40 fokban, hanem minden+még ott egy nagy teknőspáncél is rajtad, elől... Ledobod a textilt még a szobában és mezítelenül berohansz a fürdőszobába - az egész lakás olyan, mint egy makett, mint egy Barbie ház - és rájössz, hogy olyan szűk a zuhanyfülke bejárata, hogy pocakkal nem férsz be... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááááááá, sírtam... De nem a nevetéstől, hanem tényleg, azon, hogy nem férek be a zuhanyfülkébe... Közben a tesóm haza ért és azon kacagott, hogy amit előadok, az kész, és hogy most miért akadok ki ezen. Simán ki lehet pedig, ugye...?!?!

Aztán az is én vagyok, aki a Visegrádi utcában úgy beszél a rendőrökkel, mint egy KOCSIS... Akik "munkavégzés" gyanánt 7 hónapos várandósokat piszkálnak, mert egyirányú utcában tolattam három métert egy parkolóhely miatt... Na, azt nem tették zsebre, amit ott kijött belőle... Elnézést kértek és elhúztak a fenébe, észlelték, hogy sansztalanok velem szemben...

A másik téma, ami hisztire adhat okot, az az éhség... vagy a "most mi a fenét egyek" érzés...?!?! Volt egy-két érdekes éttermi helyzet. Imádtam a pincérek arcán a döbbenetet, amikor egymáshoz nem illő fogásokat rendeltem... és mindent bepusziltam, de mind egy szálig... Gyakran a "Melyik az az étel, amelyiket 2 percen belül fel tudnak szolgálni...?" kérdéssel kezdtem, csak néztek, mint mozis a lyukon. Szigorúan mértem azt a 2 percet, de stopperrel... 

Egy biztos, hogy néha nagyon békétlen voltam, de legalább nem nyírtam a családot... Vagy erről inkább kérdezzem meg a páromat és a kutyáimat...?!?! Olyat biztos nem csináltam, mint egy-két "sorstársam". Rendszeresen jártam kismama jógára, néha egy-egy ébren töltött éjszaka után - amikor nem sikerült megtalálni a legkényelmesebb pozíciót az alvásra - csak az adott erőt, hogy megyek jógázni és találkozhatok a "sorstársaimmal". Olyan "élménybeszámolókat" hallgattam, hogy hol sírtam, hol nevettem. Az egyik kismama már a harmadik babáját várta - tehát tapasztalt volt - de vele mégis megtörtént az, hogy a másik két gyereke szeme láttára, megcibálta a férjét az autóban vezetés közben, majd hozzá vágott egy almacsutkát. Mindezt, minden ok nélkül... És még volt jó pár extrém szitu, de én esküszöm, hogy nem csináltam ilyeneket.

A minap hív az egyik kismamám - augusztusban kísérem Őt a kisfia születésénél - tömeggyilkos hangulatban volt, nyomott egy "paraszt hisztit" és vigyázba állította az egész családot. Állításai szerint előjött belőle a "borsodi bukó, gyökér" - miskolci révén... Aztán jött a sírás és a bűntudat. Majd mindenkitől elnézést kért és persze minden megy tovább és minden újra a régi. 

Igen, ilyenek vagyunk mi várandós nők és mivel ez egy állapot, egy csodálatos állapot, ezért ez megbocsátható nekünk. Egy dolgot azonban sosem mulasztottam el, közölni a pocaklakóval, hogy ez nem róla szól. Minden egyes alkalommal őszintén elmondtam a kisfiamnak, hogy most egy kicsit ki vagyok akadva és rá egyáltalán nem haragszom, sőt nagyon szeretem és ezen semmi sem változtathat. Mindig ki kell mutassuk az érzelmeinket a gyerekünk előtt, nyíltan kell vállaljuk, hogy mit érzünk, hisz nem vagyunk gépek. Már itt megfogadtam, hogy mindig el fogom mondani a kisfiamnak, hogy mi zajlik bennem, ezzel is példát mutatva neki és megtanítani az őszinte tiszta érzelmek megélésére.

Love and Peace: Dudo

Mélységesen fel voltam háborodva a következő kérdésen: "Gratulálunk a picihez! Akkor most elajándékozod a kutyákat?" Mi vaaaaaaaan? Még a saját apám is ezt kérdezte, leesett az állam,úgy kellett összeszedni a földről...

Ezek meg vannak bolondulva, gyógyszerre ittak egy decit!?! Miért adnám oda ajándékba a kutyusaimat, azért mert babát várok?????? Igen, valóban ez a tendencia, gyerek jön, kutya megy, csak nem nálunk. Felháborító, hogy egyesek így gondolkoznak és amikor kell, meg is teszik ezeket a lépéseket. Hányszor látok a Facebook-on " Szerető családot keresek a kutyámnak családbővülés miatt..." posztot. 

Emberek, Nők, Férfiak! Az első gyereket elajándékozzátok, mert jön a második...??????? Vagy...????? Nekem egy percig sem fordult meg a fejemben ez a gondolat, hogy más nevelje tovább a francia bulldogjaimat. Az egyik kutyám örökbefogadott - Harry névre hallgat - 6 hónaposan került hozzánk, mert a régi gazdik úgy döntöttek, hogy még sem volt jó ötlet megvenni... No Comment... A másik kutyusom - Malacka névre hallgat - 11 hetes kora óta van velem, mondanom sem kell, hogy teljes az összahang köztünk. Amikor Harry-t elhoztuk a régi helyéről, Malac azt hitte, hogy átjött játszani, aztán ráébredt, hogy örökre itt marad... Hatalmas játszás és bohóckodás megy ám nap mint nap, nagyon szeretik egymást. Természetesen néha vita is van, de a helyzeteket kezelni kell. A babavárás alatt rengeteg kellemes percet és feltétel nélküli szeretetet kaptam tőlük, minden hisztérián átlendítettek. Ez ma sincs másképp, sokat segítenek, nagyon nagy szeretetben élünk.

A baba érkezését Malacka előbb tudta, mint én, folyamatosan féltett és szemmel tartott. Tudtam, hogy a szülés beindulását is előbb meg fogja érezni, mint én, hisz sokkal kifinomultabbak az ösztönei. Harry ügyet sem vetett a részletekre, ő a nagy kép miatt aggódott, a falkában elfoglalt helyét féltette. Érezte az új jövevény energiáit, de nem tudta, hogy mi zajlik pontosan. Voltak dühkitörései és hisztiei, amire nem volt különösebb magyarázat, tehát ezeket is a megváltozott helyzet számlájára írtam. Mivel ezek akkor törtek elő, amikor már nagy pocakom volt, ezért sem időt, sem pénzt nem sajnálva vittem Harryt terápiára, hogy felodjuk a belső konfliktusait és segítsük megtalálni a helyét a falkánkban. Nagy pocakkal rohangáltam, mindenki csak nézett: "Ezt az elkötelezett, eltökélt gazdit... bár mindenki így gondolkodna! Köszönöm a segítséget Monoki Nikolett! :) Nevettünk, hogy annyit szólongattam a kutyát a terápia alatt, hogy a gyerekem megszületik és az első dolga lesz a kutyát a nevén szólítani...

Amiket már előre elkeztem - és te is kezdd el babát váró gazdi!!!! - hogy már a 4. hónapban kicsit háttérbe szorítottam a kutyákat. Erre nagy szükség van, mert amikor megszületik a baba, nem lesz rá/rájuk annyi időd. Fontos, hogy a kutya ne a gyerek érkezésével kapcsolja össze a szankciókat, hanem azok már jó előre legyenek bevezetve. Akik sokat babúsgatják a kutyusukat, ágyban altatják - ÉN NEM - ölben fogdossák állandóan és nagyon sok időt töltenek vele - jelzem, hogy ez első sorban a gazdi igénye... - azoknak is a tettek mezejére kell lépni. Kutyának saját hely kell és nekünk ugyan úgy tisztelnünk kell az ő ágyát, mint neki a mienket. Te se feküdj a kutya helyére, ő sem való a te fekhelyedre, nem beszélve az ezáltal elvesztett tekintélyedről... Ne húzgáld magaddal mindenhova, tanulja meg, hogy otthon is el kell lennie. Jaaaaaj, már hallom is a lelki füleimmel: "de cukorbeteg lesz a kutya, mert az egyik ismerős kutyája is az lett, amikor gyerekük született." Persze, mert kedden még a kutya valagába bújtak, szerdán pedig megszületett a gyerek és a kutya le volt eljtve... Na ezt nem szabad!!!

A gyermekkori barátnőm kislánya koraszülött volt és rengeteg fejlesztésre, terápiára viszi, minden héten 2-3 alkalommal. Azt mondta nekem:" a legjobb dolog, hogy ott vannak veletek a kutyák! Súlyos pénzeket fizetek, hogy a gyerekem ilyen közegben lehessen..."

Mondtam a védőnőnek is, hogy van kutyánk, azt mondja: "Ez jó lesz a gyereknek sok szempontból, például soha nem lesz allergiás a kutyaszőrre..." Kérdeztem, hogy mi lesz majd a kutyák ugatásával, egyéb zajokkal. Akkorát nevettem, azt mondja: " Zsuzsa, szerinted a nagyobb testvért a kisebb érkezésékor le lehet halkítani egy távirányítóval...???"  

Egy biztos, ha szabályok következetesen be vannak vezetve, nem lesz gond a kutya lelki egészségével és a babához fűződő viszonyával. Minden kutyusnak szabályokra és keretekre van szüksége, rendre, rendszerre és falkavezérre. Nem hallgat rád a kutya??? Nem tisztel téged! Minek is tisztelne, hisz az ágyadban alszik, a "csicskája" vagy... 

"A gyerek gilisztás lesz, elkap valami fertőzést a kutyától, megnyalja a játékait, megszagolja a gyereket" meg még mittudoménmiketcsinááááál... A kutyákat évente féreghajtózni kell, meg kell kapniuk az oltásokat és tisztán kell őket tartani, főleg ha lakásban vannak. A baba születése után, még mielőtt a baba haza érkezik, célszerű haza hozni egy pisis pelust és egy anyag pelenkát a baba illatával, hogy ne legyenek újak a szagok. 

A kutyust ölelgetheted, szeretgetheted, játszhatsz vele, de mindennek TE határozod meg az elejét is és a végét is. Én velük együtt végeztem a baba meditációt, néha délután együtt aludtunk a kanapén. De amikor azt mondtam, hogy most mindeki a helyére megy, akkor szépen mindkét kutyám a helyére ment, és egy így van/volt/lesz rendjén. Úgy érzem, hogy a kutya-baba jó viszony megalapozásra került, teljesen felkészültünk az új családtag fogadására.

Azt, hogy mi történt, amikor haza jöttünk és a jelenlegi közös életünket egy másik bejegyzésben osztom majd meg veletek.

Love and Peace: Dudo