Ülök az autóban, araszolok a pénteki dugóban, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy sírok és még jobban hüppögök és már a kormányt is csapkodom... Mindezt azért, mert nem mennek előttem, azért mert nem halad a sor... Hát ez remek, tényleg ez lesz mostmár...? Eltelt lassan 20 hét és még 20 hétig hiszti rohamaim lesznek...??? Konkrétan minden vackon el tudom sírni magam, már akkor is, ha valaki a kisujját mutatja - normális esetben azon nevetni szoktunk...

Azt mondták, hogy a második trimeszterben tele leszek energiával, biztos vicceltek... Na jó, azért van az is, egy kicsivel több, mint az első 3 hónapban. A pocakom nő, egyre nehezebben férek. A keskeny medenccsont "átka", hogy a pocak csak előre nő, de nagyon. Már a 25. héten nagy pocakom volt, de ha hátulról szemlélt valaki,  nem látott semmit és még csak nem is sejtett. 

Rendszeresen nyűglődtem - majdnem minden reggel - azon, hogy mit vegyek fel. Mi lenne a legkényelmesebb, majd felvettem valamit és még magammal vittem ezt-azt a biztonság kedvéért, ha út közben meggondolnám magam. Mindig 2-3 pár cipő volt az autómban, nehogy szorítson valamelyik. Apropó szorítás... Kellemes nyár - 40 fok - elegánsan kellett megjelennem egy konferencián, majd éreztem egy pár óra elteltével, hogy ez így biza nem lesz jó...Kerülget a hiszti roham... Ezek azok az érzések, amikor az ember legszívesebben pucérra vetkőzne bárhol, bárki előtt, minden mindegy, csak had törjön ki a szorításból. Ez a nap úgy végződött, hogy mezitláb sétáltam a Westendben, mert úgy döntöttem, hogy most azonnal KELLEGYLAPOSCIPŐŐŐŐŐŐŐ... Elegáns kismama, jó a séró, minden a helyén a business viselethez, csak épp pucér lábbal futkos eszelősen a legforgalmasabb bevásárlóközpontban... Hát, ez is én vagyok...

Meg az is én vagyok, aki a testvére lakásában próbált egyet napközben zuhanyozni... Nem tudom, hogy ismeri-e valaki az érzést, amikor már nem csak a homlokod gyöngyözik a 40 fokban, hanem minden+még ott egy nagy teknőspáncél is rajtad, elől... Ledobod a textilt még a szobában és mezítelenül berohansz a fürdőszobába - az egész lakás olyan, mint egy makett, mint egy Barbie ház - és rájössz, hogy olyan szűk a zuhanyfülke bejárata, hogy pocakkal nem férsz be... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááááááá, sírtam... De nem a nevetéstől, hanem tényleg, azon, hogy nem férek be a zuhanyfülkébe... Közben a tesóm haza ért és azon kacagott, hogy amit előadok, az kész, és hogy most miért akadok ki ezen. Simán ki lehet pedig, ugye...?!?!

Aztán az is én vagyok, aki a Visegrádi utcában úgy beszél a rendőrökkel, mint egy KOCSIS... Akik "munkavégzés" gyanánt 7 hónapos várandósokat piszkálnak, mert egyirányú utcában tolattam három métert egy parkolóhely miatt... Na, azt nem tették zsebre, amit ott kijött belőle... Elnézést kértek és elhúztak a fenébe, észlelték, hogy sansztalanok velem szemben...

A másik téma, ami hisztire adhat okot, az az éhség... vagy a "most mi a fenét egyek" érzés...?!?! Volt egy-két érdekes éttermi helyzet. Imádtam a pincérek arcán a döbbenetet, amikor egymáshoz nem illő fogásokat rendeltem... és mindent bepusziltam, de mind egy szálig... Gyakran a "Melyik az az étel, amelyiket 2 percen belül fel tudnak szolgálni...?" kérdéssel kezdtem, csak néztek, mint mozis a lyukon. Szigorúan mértem azt a 2 percet, de stopperrel... 

Egy biztos, hogy néha nagyon békétlen voltam, de legalább nem nyírtam a családot... Vagy erről inkább kérdezzem meg a páromat és a kutyáimat...?!?! Olyat biztos nem csináltam, mint egy-két "sorstársam". Rendszeresen jártam kismama jógára, néha egy-egy ébren töltött éjszaka után - amikor nem sikerült megtalálni a legkényelmesebb pozíciót az alvásra - csak az adott erőt, hogy megyek jógázni és találkozhatok a "sorstársaimmal". Olyan "élménybeszámolókat" hallgattam, hogy hol sírtam, hol nevettem. Az egyik kismama már a harmadik babáját várta - tehát tapasztalt volt - de vele mégis megtörtént az, hogy a másik két gyereke szeme láttára, megcibálta a férjét az autóban vezetés közben, majd hozzá vágott egy almacsutkát. Mindezt, minden ok nélkül... És még volt jó pár extrém szitu, de én esküszöm, hogy nem csináltam ilyeneket.

A minap hív az egyik kismamám - augusztusban kísérem Őt a kisfia születésénél - tömeggyilkos hangulatban volt, nyomott egy "paraszt hisztit" és vigyázba állította az egész családot. Állításai szerint előjött belőle a "borsodi bukó, gyökér" - miskolci révén... Aztán jött a sírás és a bűntudat. Majd mindenkitől elnézést kért és persze minden megy tovább és minden újra a régi. 

Igen, ilyenek vagyunk mi várandós nők és mivel ez egy állapot, egy csodálatos állapot, ezért ez megbocsátható nekünk. Egy dolgot azonban sosem mulasztottam el, közölni a pocaklakóval, hogy ez nem róla szól. Minden egyes alkalommal őszintén elmondtam a kisfiamnak, hogy most egy kicsit ki vagyok akadva és rá egyáltalán nem haragszom, sőt nagyon szeretem és ezen semmi sem változtathat. Mindig ki kell mutassuk az érzelmeinket a gyerekünk előtt, nyíltan kell vállaljuk, hogy mit érzünk, hisz nem vagyunk gépek. Már itt megfogadtam, hogy mindig el fogom mondani a kisfiamnak, hogy mi zajlik bennem, ezzel is példát mutatva neki és megtanítani az őszinte tiszta érzelmek megélésére.

Love and Peace: Dudo