Reggel 10:00 alig múlt, csengettek... Kitipegtem, pontosabban kidöcögtem, mint egy kis kordély. Lábujjhegyre álltam, kikukucskáltam és felordítottam: "Nyert a kanapééééééééé....!!!!!!"

A 34. héten rendeltünk egy szép kanapét, és 6 hétre vállalták a gyártást és a szállítást. Már az üzletben viccelődtünk, hogy akkor mink lesz előbb?? Gyerekünk vagy kanapénk...????

A viccet félre téve egy csodás hétfőre ébredtünk, végig randiztuk az egész hétvégét. Az egyik étteremben ebédeltünk, majd már ott azt terveztük, hogy egy séta után melyikben fogunk majd vacsorázni... Így mentek a napok, vártuk, hogy a kisfiúnk megérkezzen. Egész nap aktív voltam, jöttem-mentem a férjemmel. Amikor én vezettem, akkor a várandós nadrágot a popsim alá kellett toljam, hogy a fiatal úr ne rugdosson mint egy vad ló, annyira nem szerette, ha szoros dolgokat viseltem. Tehát pucér fenékkel vezetve megérkeztem egy bevásárlóközpontba, ahol a férjemmel elköltött csodás ebéd után felfedeztem, hogy valószínűleg a nyákdugó egy része már nincs a helyén... Nem lettem stresszes, sőt, megnyugodtam, hogy innentől kezdve bármikor jöhet Zoti és ez akár még 1 hétig is eltarthat. Este, mint aki jól végezte, dolgát pihentem az új kanapén. Majd egyszer csak valami belső/felső ötlettől vezérelve elkezdtem pakolászni. Felhívtam a testvéremet, hogy még nem tudom, hogy mi van és hogy mi lesz, de a kutyák itthon lesznek egyedül, és számítok rá, ha mennünk kell be. Persze, hogy belé állítottam az ideget, nem is aludt semmit... Senki másnak nem szóltunk...

12:30-kor azt éreztem, hogy feszül a combtövem, és keményedik a pocakom. Még felmásztam az emeleti hálószobába, és lefeküdtem pihenni, gondoltam, majd abba hagyja... Nem hagyta... Kicsivel később ment a tanakodás, hogy hívjam-e a szülésznőmet. A férjem a NEM-re szavazott, hisz éjszaka volt... Én meg az IGENre, hisz tudtam, hogy számíthatok rá és ebből aztán semmi esetre sem szabad udvariassági kérdést csinálni. Beszéltünk. Azt kérte, hogy üljek be egy kád vízbe és lazítsak, majd egy óra múlva hívjam. A férjem becsörlőzött a kádba - alig bírtam felemelni a lábam, mert feszült a combtövem. Egyszer csak a nagy lazulásban elfogyott a melegvíz. Ugyanis én állítottam be a kazánt, hogy éjjel 1-ig dolgozzon... A férjem másban nagyon profi - ez vitathatatlan - de kazán átállításban...!?!? Hagyjuk... Ha én mentem volna le a kazánhoz, tuti ott szülök meg...így maradt a kreatív megoldás a vízforralás, amely jelen esetben az asszony társaság nélküli, de mégis a régi idők szüléseit idézte... Óriási volt, alig bírtuk abbahagyni a nevetést.

Újra hívtam a szülésznőt, hogy ez már az lesz, úgyhogy jövünk. Ő is azt mondta, hogy akkor nyugodt, ha ott vagyok mellette, tehát indultunk. A férjem lesegített a lépcsőn, felöltöztetett, cipőt adott rám és én nyomban egy szemeteszsákért csoszogtam... Néz rám meredt szemekkel. "Az minek...???" Mire én: "Azt mondtad, hogy nem magzatvizezhetem össze a kocsidat és a burok még áll..." Ezen megint jót kacagtunk és ez így ment végig. Beértünk, kaptunk szép szobát, és én egy beöntést... Azt én kértem, benne is volt a szülési tervemben. Ezen kívül még az is benne volt, hogy semmilyen gyógyszert nem kérek, sem oxitocint, sem gátmetszést, sem branült - mert ha az bent van, akkor már tuti tesznek bele valamit. Mintha viszketne a tenyerük, hogy ha már ott van, akkor használni kell. Ellenben kérek majd gátvédelmet, enni és inni, és ha úgy érzem. Kikötöttem benne, hogy leginkább hagyjanak békén, had csináljak, amit csak akarok. Kevés vizsgálat, még kevesebb beszéd, hagyjanak had tegye a testem a dolgát. Császár akkor és csak akkor, ha életveszély van, amúgy felejtsék el, nem opció.

A szép szobából reggel 6-kor átkísért a szülésznőm - Isten áldja, nagyon szeretem - a szülőszobára. A férjem azzal kezdte, hogy levette az órát a falról, mert tudta, hogy nem akarom tudni, hogy hol járunk Akkor már velünk volt a barátnőm, Szilvi, aki fotós és minden pillanatot megörökített. Minden ment rendben, még mindig állt a burok, viszont a komplett nyákdugó elhagyta a helyét. Pattogtam a labdán, egy másik labdával a hasamon, a férjem nevetett, hogy még most is csak a hülyeség dől belőlem... Zuhanyoztam, meditáltam, sétáltam, kívántam a függőleges testhelyzetet és ebből nem engedtem, csak ha nagyon muszáj volt. Reggel 9 óra körül érkezett meg az orvosom, kedves volt, megvizsgált, aztán el is ment. A férjemmel és a szülésznőmmel éreztem magam biztonságban, nem is kellett oda senki más. A hullámok finomak, óvatosak voltak, szépen melegített a testem a várva várt sporteseményre. 9:30-kor elengedett a burok, amikor egy hosszabb rugózás után felálltam a labdáról. A férjem azonnal ott termett és törölte fel a magzatvizet a padlóról, nehogy elcsússzak rajta. Innentől magasabb fokozatra kapcsolt a folyamat. Volt egy pár CTG, ekkor már hallani sem akartam a lefekvésről, mert ösztönösen azt éreztem, hogy állnom kell, ez segíti Zotit az előre jutásban. Folyamatosan beszéletem hozzá, hogy nagyon szeretem, hiszek és bízom benne, hogy tudja, hogy mi a dolga és hogy nagyon várjuk idekint. Folyamatosan vizualizáltam, hogy szépen behelyezkedett a Kincsem, hogy jön egyre és egyre lejjebb, azt ahogy a szöveteim és csontjaim tágulnak és átengedik Zotit.  

Relaxációs meditáció és hypno meditáció mellett egy Dél-Afrikából küldött anyagot is hallgattam, amely a fájdalomcsillapító hormonok, az endorfinok áramlását segíti - persze angolul. Amikor zuhanyoztam, kihangosítottam, hogy halljam. Mindenki azt hitte, hogy zenét hallgatok, majd rájöttek, hogy valami duma szól, ráadásul angolul... Na, anyuka be van tépve...??? Gondolták magukban, később mondták is... Nem-nem, csak anyuka tudja a tutit... :) Minden a helyén volt, jól éreztem magam, nagyon-nagyon élveztem minden percét. Imádtam, ahogy a testem tökéletesen felépítette az egész folyamatot. Nem fájdalmat éreztem, hanem azt ahogy dolgozik a testem és a lelkem, ahogy tökéletes összhangot alkotva végre hajtják azt, amire a nő rendeltetett. Tökéletes pillanatok, igazi flow élmény. Egyre beljebb és beljebb értem a lelkem legméllyére és még annál is mélyebbre. Igazi jobb agyféltekés impresszió, amikor csak úgy vagy, amikor csak úgy átadod magad, mert átadhatod, mert biztonságban érzed magad... Olyan volt, mintha rácsatlakoztam volna a hatalmas "világ nőiességének" központi agyára és onnan kaptam volna belső iránymutatást az ösztöneim által, hogy mit és hogyan kell tennem. Egyszerűen tudtam, hogy mi a jó nekem, hagytam, hogy a felső erő vezessen, ahogy mások is mondták már: "a vajúdás, az egy módosult tudatállapotban zajlik." Rájöttem, hogy ez nem szól másról, mint a bizalomról. A bizalomról magamban, a testemben, a gyermekemben és a hitről, hogy én ezt meg tudom csinálni, hisz erre lettem teremtve. Egy csoda volt az egész.

11:00 órakkor berohant az orvos, feszült volt. Egy minden csakrájával nyitott szülő nőnek valóban hiányzik a feszültség rezonanciája...!?!?!? Megvizsgált. Majd közölte, hogy nem haladunk sehova, ez még mindig csak 3,5 ujjnyi tágulás és ez így nem lesz jó. Oxitocin kell vagy gondolkozzak el a császáron, mert ebből még éjfélre se lesz gyerek... A mámorból visszatértem a rideg valóságba, egyből bekapcsolt a bal agyféltekém. Nyomban minden szagot éreztem, észre vettem a vízcseppeket a fürdőszoba padlóján és láttam, ahogy megfagy a levegő az orvos által létrehozott feszültségben... Mindenki rám meredt... Na, ekkor előjött belőlem a harcos amazon. Egy az egyben kizavartam az orvost a szülőszobáról. "Akkor te most menjél ki innen..." Már pedig itt én mondom meg, hogy mi lesz, nem más. Aztán hangnemet váltott, hogy lehet, hogy kellene nekem egy kis cukor oldat, hisz már régen ébren vagyok és akkorra leszek fáradt, amikor a legtöbb erőre van szükségem. Én ekkor kértem enni és inni az infúzió helyett, majd rögvest felvilágosítottak, hogy na azt már végképp nem. Időt kértem. Kaptam. Kaptam egy órát és egy sétálós infúziót.

Kizökkentem... Elmentem zuhanyozni a rám csatlakoztatott "baráttal", az édes társaságnak nem mondható cukorral...Álltam a zuhany alatt és merengtem. Ez az én szülésem, én akarom végig csinálni... Közben engedtem a pocakomra a forró vizet és figyeltem ahogy a méhem dolgozik. Kijöttem a zuhany alól, csöpögött rólam a víz. Ott álltam egy elegáns fürdőszoba mosdójával szemben, megtámaszkodtam és farkas szemet néztem magammal a tükörben. Azt kérdeztem magamtól, hogy: "Lehet, hogy még sem vagyok ennyire vagány? Lehet, hogy nekik van igazuk és én ezt tényleg nem tudom megcsinálni?" Beférkőzött a kétség a fejembe... A felkészítők során megtanultam, hogy a feladás pillanata a kitolási szak előtt eljön, annak rendje és módja szerint. Elérkezik és elhatalmasodik a "most nem bírom tovább" érzés, ami szintén a "játék" része. Elhitettem magammal, hogy hamarosan jön az adrenalin löket és megszülöm a fiamat. Hallgattam a meditációmat és igyekeztem visszatenni magam a közjáték előtti, flow állapotba. Egy nyíló rózsabimbót vizualizáltam, ahogy éppen bontja a szirmait és láttatni engedi a bibéjét. Pont így képzeltem el, ahogy a kisfiam buksija megjelenik és tágítja a gátamat szép lassan. Csak ez a film ment a fejemben, ahogy a szövtek tágulnak és a fiam jön lejjebb és lejjebb. Még mindig ott támaszkodtam a mosdónál, amikor egyszer csak arra lesz figyelmes a szülésznőm, hogy megváltozott a hangom. Egy ősi, ösztönös hang tört elő belőlem. Mintha a talpamból érkezett volna, olyan mélyről jött. A szülésznőm bejött értem a fürdőszobába és az ágyhoz kísért, de már akkor jöttek a toló hullámok én pedig üvöltöttem, hogy: "nem akarok lefeküdniiiiiiiiiiiiiiiiiii!!!!!" Kirohant a folyosóra és üvöltött egyet: "Szülüüüüüüüünk...."

Rögtön jött a doki, félig ülő helyzetben voltam a szülőágyon, háton - soha többé ezt a pózt kitolás közben. Az orvos beállt a bal oldalra, a lábamat a csípőjére támasztotta, nézték, hogy mi történik és közben leginkább menekülni akartam ebből a pozícióból, mire elfogadtam - mert ezt mondták - hogy így könnyebb védeni a gátat. A toló hullámok között teljesen éber voltam, viszont amikor jöttek, akkor olyan érzés volt, mintha a vonat ütött volna el... Fogtam a fiam fejét, ahogy jött egyre kijjebb és kijjebb, csodálatos volt, tapintani a kis buksiját. Az orvos szól a szülésznőnek, hogy: "vágjad, ha úgy van" - mármint a gátamat... majd Ő visszaüvöltött, hogy: "nem vágom, hanem VÉDEM..." Nyomási ingert éreztem és nyomtam is. Éreztem az engem körülvevő emberek feszültségét, teljesen észnél voltam. Meg voltak ijedve, hogy nagy a gyerek, elakad és akkor cselekedni kell. Hangosak voltak, és kapkodtak, teljesen átéreztem az egészet. Zavart. A férjem fogta a kezemet és hideg vizes borogatást tartott a homlokomhoz, közben biztatott, hogy jól csinálom és mindjárt megvagyunk. Éreztem ahogy a medence csontom teljesen kifeszül és átengedni a babámat. Szerettem volna jobban belemenni ebbe az érzésbe, de nem tudtam az engem körülvevő feszültség miatt. Elkezdtem zihálni, az orvos rám szólt, hogy: "Rosszul leszel és elájulsz. Hagyd abba!" Ez teljesen ösztönösen jött, ezt is a belső erő súgta. Ma már tudom, hogy így juttatunk a babánknak a szülőcsatornában tartózkodása alatt egy "váltásnyi tiszta oxigént". A dokim kérte, hogy nézzek a szemébe és tegyem, amit mond. Még mielőtt ez megtörtént volna, a fiam megszületett, mint a gyorsvonat... Jött, látott és győzött... Egy hatalmas tojás fejű, maszatos kis fickó került a hasamra és már kúszott is fel a cicimhez. Magamhoz öleltem, a nevén szólítottam, felismerte a hangomat, az illatomat. Nem sírt, nyugodt volt. Azt néztem, hogy úristen máris milyen kis izompacsirta... Milyen hatalmas és erős és determinált... Azonnal tudta, hogy mit akar... Cicizni... Együtt csodáltuk a párommal, milyen csodálatos kicsi ember. Én szültem, egyedül, mindenféle beavatkozás nélkül. Nagyon büszke voltam magamra és a párom is rám. Ezt a mámort és ezt az erőt, ami ezen élmény hatására kifejlődött bennem soha semmi és senki nem tudja elvenni tőlem. Bent voltunk még együtt a szülőszobán, ment a "tatarozás", még a méhlepény bent volt. A dokim elindult egy fecskendőnyi oxitocinnal a cukor oldat felé, hogy beadja nekem. Erre mire odaért, megszületett a lepény. Mire én: "Nem kell oxitocin, hát miért nem hiszel nekem...!?" Ment a kacagás... A folyosói pletykák szerint a szülőszoba előtt mentek a fogadások, mint a lóversenyen. Képzeljük csak el, ahogy a hangosbemondóba nyomják a dumát, hogy melyik ló lesz a befutó... Csak a fogadás tárgya az volt, hogy: "túl nagy ez a gyerek és onnan tuti, hogy nem tud kijönni..." Még a szülőszobán voltunk, amikor az egyik rokon - aki az intézményben dolgozik - bejött hozzánk. Azt mondja nekem: "Na, te most húzz a francba!! Mennyire jól nézel ki, mintha egy aerobic órán lettél volna..." Valószínűleg így néznek ki azok a nők, akik gyógyszerek nélkül szülnek...

 Kilenc hónapot készültem életem legszebb utazására, csodálatosra sikerült. A legtökéletesebb találkozás, egymás szemébe nézés és a legszerelmesebb ölelés. Immáron két férfit csodálok és imádok szüntelenül, apát és fiát.

Isten hozott Zotmund!