Előre mondom hosszú lesz és sírós, de azért nyomokban vicces részeket tartalmazhat... csak hogy mindenki tudja, hogy mire vállalkozik az olvasás során.
Riadó 1. Épp a városból tartok haza, megbeszélt időpontom van a bábámmal, jön hozzám CTG-t csinálni. Közben persze írok a fotós barátnőmnek, hogy: " Te Szilvi, én kajakra vajúdom, lehet, hogy jönnöd kell...basszus, akkor ne írogass már, inkább figyelj oda..." 2. gyerek, lehet, hogy gyorsan kijön, ajjjajjjj, inkább rálépek a gázra. Bécsi út, 100km/h, rohanás haza... Ház előtt áll a bábám, lehúzott ablaknál kiordítok, hogy: "lehet, hogy már nem mész sehova..." De azért még a garázsba beállok... Vaklárma, ahogy jött, úgy ment az érzés. Lehetett látni, mutatta a CTG, hogy van valami motoszkálás, de ez még nem az.
Riadó 2. Egyszerű csütörtök délután, 4 óra, kedélyesen beszélgetek a barátnőmmel az otthonunkban, fetrengek a kanapén, minden rendben. Egyszer csak bazi erős összehúzódásokra leszek figyelmes. Olyan erővel dolgozott a pocakom, hogy helyenként le is zsibadt. OK, akkor nézzzük meg, hogy van-e üteme és ritmusa?! Van. Mióta is? Hmmm... már 1 órája... 10 percenként 2 perc hosszú mókusmeló figyelhető meg... Klassz... Az uramat azonnal haza rendeltem. Szenzációra éhesen megérkezett. Na, na, naaaaa lesz valami??? Hat órán keresztül tartott, majd elmúlt... Ahogy jött, úgy ment...
Július 17-én derűs, de hűvös vasárnap reggelre ébredtem hajnal 5-kor, akkor még mit sem sejtettem. Azonban reggel 7-kor már igen... Ez valami más. Más testérzetek, teljesen más minden. Elindult Zétény... Egy órán keresztül "vezettem a könyvelést", hogy meddig tartanak, milyen gyakoriak a hullámok, majd értesítettem a bábáimat és a fotós barátnőmet, hogy akkor lehet, hogy kéne jönni, mert a 2 riadó után most szerintem ez már éles bevetés lesz. Reggel 7-kor ébredt a család apraja nagyja és mind a hálószobában kuckóztunk az ágyban, akkor még hárman. Mosolyt csalt az arcomra a tudat, hogy nem sokára négyen leszünk. Reggel 9 órára mindenki megérkezett. Én még az ágyban feküdtem, feljöttek hozzám. Mit szeretnél? Hangzott el a kérdés a bábám szájából... Mit szeressek? -kérdeztem vissza... Szeretnéd-e, hogy megvizsgáljalak, vagy ne maceráljunk? Hogy is mondjam...felemelő érzés volt, hogy ilyen mértékben dönthetek a történésekről. Nem volt vizsgálat, a vajúdás alatt egyszer sem és utána sem és semmikor sem. A mit szeretnék kérdésre inkább azt feleltem, hogy lezuhanyoznék, rendbe hozom magam, aztán ennék egy kis zsíros kenyeret friss paradicsommal. Közben Zétény helyezkedett és készülödött az utazásra, én is csak én a kcal bevitelről gondoskodtam, hogy erőt gyűjtsek a nagy bulihoz. A hullámok jöttek-mentek. Közben volt erőm nevetgélni, enni, lépcsőt mászni, zuhanyozni, kutyáimmal szórakozni és előkészíteni egy szuper muffin hozzávalóit, amit végül - a jelenlévők legnagyobb örömére - a férjem sütött meg...
Talán 11 óra lehetett, amikor felmentem az emeletre, egy kis magányra vágytam, zuhanyoztam, elmélkedtem. Teljesen magabiztos voltam, tudtam, hogy mi történik. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, jó emberek vesznek körül és totálisan biztonságban éreztem magam. A vajúdás elején még volt kedvem üzletről beszélgetni, viccelődni - ahhoz még utána is volt gusztusom... Aztán fél 12 körül jöttek az erősebb hullámok. Azt figyeltem, hogy a testem mennyire intelligensen kezeli a folyamatot. Tudtam, éreztem, hogy mikor melyik hormon lép működésbe és a testemre gyakorolt hatása határozottan definiálható volt. Ugye milyen más az, amikor semmilyen külső körülménnyel nem kell foglalkozni, "csak" a fejben és a testben zajló folyamatokkal? Azt éreztem, hogy nincsenek korlátok, határok, szabályok, csak én vagyok és Zizi odabent a pocakomban. Egyszer, egy nem is tudom milyen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy most lefekszem egy picit az oldalamra. A bábák megkérdezték, hogy ez biztos-e... Ahogy leheveredtem, még el sem helyezkedtem, jött egy hullám és felpattantam, mint a labda... 100x olyan erős volt minden testérzet, mint azelőtt... Érdekes, hogy egyedül éreztem magam a legjobban, hallottuk már azt, hogy az ember, az élete legnagyobb pillanataiban "egyedül" van, egymaga. A férjem jelenléte megnyugtatott, de nem éreztem, hogy annyira nagy szükségem lenne a támogatására, mint ahogy Zotmund fiam születésekor a kórházban. Ott, akkor Ő volt a mentsvár, a védelem, a bástya. Most viszont nem szorultam védelemre, olyan voltam ebben a pár órában, mint egy végtelenül független amazon, egy igazi istennő, aki életet hoz a világra. És tényleg...
Letérdeltem a nappaliban a kanapé végéhez és mondhatni ott csináltam végig a meló oroszlán részét, de nem üvöltöttem... A kisfiúnk jött-ment körülöttem, odahozta nekem a nagy maciját, azt öleltem. A kutyáim rám-rám néztek, leültek mellém és gondoskodóan bökdöstek az orrukkal, érezték, hogy anya most nagy munkában van.. Mondtam is egyiküknek, hogy a szülőszobába nem jöhetett volna velem, na ezért is maradtunk itthon, volt nagy nevetés. Érdekes, hogy az előző szülésemmel ellentétben nem szellemültem át, én ezt úgy értékeltem, hogy nem kellett "elmenekülnöm", elbújnom sehova, hanem az egész folyamat alatt lehettem önmagam és jelen lehettem. Az biztos, hogy nagyon ott voltam fejben, nagyon észnél voltam és pontosan tudtam, hogy mikor mi történik. Amikor durvultak a hullámok az egyik bábám mellém ült és masszírozta a medence csontomat, pontosan tudta, hogy hol kell nyomni és meddig. Nem tudtam, hogy hol járunk pontosan, de azt éreztem, hogy már nincs messze a vége.
Az időérzékemet elvesztettem, a kisfiúnk közben lefeküdt aludni. Zétény minden körülményt megteremtett, Zotit aludni küldte, a szomszédokat nyaralni, tehát minden "zavaró" tényező megszünt körülöttünk. Amikor már nagyon benne voltam a vajúdás sűrűjében, jött egy érdekes érzés és egy annál is furcsább tapasztalat. Jött a felmentő sereg, parancsot kaptak az endorfinok és szó szerint lezsibbasztották a medence csontomat. Mindez úgy tört rám, olyan hirtelen, hogy először fel sem ismertem. Tiszta fejjel és nyugodt körülmények között minden észlelhető, a test működik, végzi a dolgát a természet áldása szerint. Zseniális. Na ekkor sejtettem, hogy nagyon közelít hozzám a kisebbik fiam. Aztán egyszer csak felálltam, elhagytam a főhadiszállást. Abban sem voltam biztos, hogy meg tudok állni a lábamon, de valami belül azt súgta: állj fel! Ez egy olyan tiszta belső sugallat volt, mint amikor az ember ösztönösen tesz valamit, nincs rá magyarázat, hogy miért teszi, csak belülről jön a parancs, hogy cselekedj. Éreztem, hogy feszül a testem, arra figyeltem, hogy laza állkapocs, laza méhszáj, de elég intenzíven feszített. A magzatburok még állt, ránehezedett a méhszájra, az volt ilyen érzés. Egyszer csak megpattant a burok, miközben a fiam már a szülőcsatornában volt... Az egyik bába elől a lábam között gugol Zétény szívhangját hallgatja, a másik a hátam mögött térdel... Minden rendben, mehetünk tovább... Már nem sok van hátra, gyerünk, nagyon ügyes vagy Zsuzsa, jól csinálod, mindjárt megvagyunk - kaptam a biztatást, amely ott, akkor abban a pillanatban a legszebb zene volt füleimnek. Ringattam, néha ráztam a csípőm, jól esett, tudtam, hogy tényleg mindjárt itt lesz velem Zizi. Egy-két csípő riszálás és egy térd rogyasztás, a természetes kilökődési reflex mutatta az utat és Németh Zétény megérkezett 13:52-kor. Nem sírt, csak nyikorgott, gyönyörű volt, szép a kis pofija és kusza a nagy sötét barna haja. A lányok "elkapták" mögöttem... hátra fordultam és sírtam, de közben nevettem. A bábák mosolyogtak, a Szilvi barátnőm, aki végig fotózta az egész folyamatot a kanapén potyogtatta az öröm könnyeit... Fantasztikus volt, igazi szabadnak születetett baba, igazi szeretetben, áldásban világra jött pici ember. Csodálatos... A férjem épp a lényegről maradt le, mert Zoti felébredt, ahogy Zéti megszületett, micsoda időzítés. A férjem állt a nagyobbik fiúnkkal a kezében és az a kép fogadta, hogy Zétény a bábák kezében landolt én pedig épp sírva nevetek, hogy megcsináltaaaaaaaam...
A kezembe kaptam a kismanómat: "de szép vagy kisfiam, te szent isten." Megszülettél, úgy ahogy azt mindannyian szerettük volna, ahogy azt megálmodtuk
. Otthon, békében, a családoddal körülvéve, szépen, csendben, szeretetben, szerelemben...
Isten hozott kisfiam!
